Egyetlen ölelés OS

Itt fekszem egy belvárosi sikátorban, kézfejemből csöpög a vér, amit a fájdalmas láncok okoztak. Miért nem élhetem tovább úgy az életem, mint akkor? Egy átlagosnak tűnő fiú, akit kiközösítenek. Nem tartottam sok mindentől, de attól főleg nem, hogy egyszer egy falnak dőlve fogok ülni a vizes földön, és csak nézek fel a sötét fellegekre, halálomra várva.

*-*-*

Ahj, már megint fel kell kelnem. Úgy utálok suliba menni. Az ottani emberek nem értik meg az én gondolkodásomat és ezért elítélnek. Csak mert én nem vagyok olyan, mint ők. Most is, mint minden reggel, a gondolataimba merülve mászom ki a puha ágyamból, és egy kupac ruhával bevonulok a fürdőmbe. Beállok a zuhany alá és tovább gondolkodom. Hol rontottam el, hogy mindenkivel megutáltattam magam? Talán akkor, amikor nyilvánosan meg akartak alázni azzal, hogy Őt küldik felém azzal a szándékkal, hogy megcsókoljon. És mindenki látta, ahogy szívesen viszonzom azt a bűnös csókot, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie. Visszagondolok és gyomrom beleremeg. Ő annyira tökéletes, én meg annyira más vagyok. Ő a fény, én a sötét, az Ő élete össze sem hasonlítható az enyémmel. Már akkor beleszerettem, amikor a suli első napján elhaladt mellettem mosolyogva és a barátaival beszélgetett. Annyira megfogott az a mosoly. Olyan őszinte volt és a szíve mélyéből származott. Megdobogtatta a szívemet. Persze ezt akkoriban nem gondoltam túl fontosnak, hiszen Ő is fiú. Ráadásul nem is akármilyen. Egy nagyon jó hanggal megáldott. Mikor meghallottam egy sulis rendezvényen, ahol fellépett egyik barátjával, úgy gondoltam, elolvadok a hangjától. Annyira lágy és édes, mégis vonzó. Ehh már megint eljártak a gondolataim. Kiléptem a zuhanyzókabinból és a rengeteg pára kitört a kis helyiségből. A tükör elé álltam, és mint mindig, most is jó alaposan megnéztem magam. Mindig ugyanaz a kép fogad. Szokásos fekete haj, apró szeplők, megrepedezett ajkak. De nem ma. Eljött az idő, hogy kitörjek a szűk látókörömből és végre élni kezdjek. Elegem van abból, hogy mindenkinek én vagyok a padlószőnyeg, amin végig járnak nem egyszer. Hajamat oldalra fésültem, ezzel több fény kerül arcomra és nem lóg a szemembe a hosszúra nőtt hajam. Szemeimet is ki szeretném emelni, így kezembe veszek egy fekete szemceruzát és szépen kihúzom azok sarkait. Így valahogy nagyobbnak tűnnek tükreim. A szeplőimet direkt nem takarom el, mert nagyon édes külsőt kölcsönöz nekem. Abból a kupac ruhából, amit magammal hoztam, kiválasztok egy szűk fekete bőrnadrágot, egy zöld pólót, és mivel kint csak éppen kezd kimelegedni, ami jellemző a tavaszi légkörre, felveszem a fekete bőrdzsekimet is. Fürdőmből kilépve lerontottam a konyhába, ahol az asztalról elkaptam egy almát, majd betettem a táskámba, amit szintén út közben kaptam el. Az ajtónknál található egy nagy tükör, miközben vettem fel a lábbelimet, még egyszer jól végig mértem magam. Egy magabiztos mosolyt villantottam majd elindultam a suliba.

*-*-*

Miért nem tudtam akkor a seggemen megülni? Miért hagytam magam? Ha nemet mondok és elengedem fülem mellett, talán nem történik meg azon a napon az a szörnyű dolog. Miért voltam ilyen hülye? Minden amiatt a barom miatt van. A nevére sem akarok emlékezni. El akarom őt felejteni.

*-*-*

Mivel épp nem esett az eső, úgy döntöttem, gyalog megyek a suliig. Mikor fél úton jártam, elhaladt mellettem két ember, egy fiú és egy lány. Az egyenruhájukból ítélve fiatalabbak voltak nálam. Az én sulimban már nincs egyenruha, így azt veszek fel, amit szeretnék. Ahogy elnézem a két gyereket, ahogy kézen fogva sétálnak az iskola irányába, közben kacagnak az élet apróságain, az én arcomra is egy görbe kerül. Elfelejtem minden gondomat, és vele együtt azt is, ami nyomja a szívemet.

A suliban a szokásos társaság fogadott. Ez annyit tesz, hogy aki látta a csókot vele, ami mindenkit jelent, azok elfordulnak tőlem és kinevetnek. Nem igazán vannak barátaim, így mindig úgy érek be a suliba, hogy az óra majdnem elkezdődik. Így reggel nem kell senkivel sem egy levegőt szívnom. Na persze akadnak kivételek, akik nem vetnek meg a melegségem miatt, de nem nevezhetem őket a barátaimnak. Belépek a terembe és az fogad, ami minden reggel. Beszélgető, nevető emberek, akik mindig elhallgatnak, ha látják, hogy belépek. Miután lepakolok, azután újra belefeledkeznek félbehagyott beszélgetéseikbe. De feltűnt, hogy pár ember még azért rajtam legelteti a tekintetét és jól végig mérnek.

A nap végére kifáradtan indulok haza, és most nem a parkon át vezet az utam, ahogy általában, hanem a városon keresztül. Be szeretnék nézni egy üzletbe, mert láttam egy nagyon aranyos kis nyuszit, ami megfogta a tekintetem és nem engedte el. Belépve az üzletbe egyenesen a plüssök kirakatához indultam, majd szemben megálltam a kis pufi állattal. Az említett tárgy nem volt túl nagy, egy kulcstartóra simán rá lehetett akasztani. Fehér szőre puha volt, szemei üvegből voltak és pirosan meredtek előre. Ha az ember sokáig nézi, kicsit ijesztőnek nézhet ki, és már csak a vérben úszó fogóra lenne szükség ahhoz, hogy egyesek a gatyájukba csináljanak. Viszont a kis szőrpamacs a seggén haláli aranyos. Odaviszem az eladóhoz és megveszem. Amikor kiindulok, megpillantok egy hirdetést az ajtóra ragasztva. Olyan embereket keresnek egy munkához, akik jól tudnak színészkedni. Ha belegondolok, nekem ez nem megy annyira rosszul és a pénz sem ártana. Megnézem a címet, ahova menni kell, és tovább folytatom az utamat. Kicsit hideg szél fúj, és úgy tűnik, lőttek a reggeli tavaszi napsütésnek, mert kezd beborulni. Már látom a házat, ahova indultam. Nem tűnik elhagyatottnak, és ez egy kicsit megnyugtat. Az ajtóhoz sétálok, és bekopogok. Pár másodpercnyi várakozás után lépteket hallok az ajtó mögül és egy ismerős arc nyit nekem ajtót. Nem hiszem el, ez a fiú mindenhol ott van? Pontosan az áll most velem szemben, akik azon a gyönyörű napon megcsókolt. Maga a megtestesült tökéletesség, a mindig dögös és eszméletlen édes srác. Akibe nem mellékesen bele vagyok zúgva és el szeretném feledni. Kim Jonghyun. Végig mérem, lábaitól haladva felfelé vékony derekáig, majd szemem elidőzget a fehér atlétán és a széles vállakon. Feljebb haladva elnézegetem ajkait, amik akkor az enyéimet kóstolgatták, és végül a szemeibe nézek. Azokba az édes, csillogó kiskutya szemekbe.

-Kibum? – eléggé meglepettnek tűnik, de ezzel nincs egyedül – hát te? A munkával kapcsolatban jöttél?

-Fején találtad a szöget, Kim.

-Kim? Miért nem a nevemen szólítasz? Elvége ismerjük egymást. Még az első csókod is nekem adtad.

Rám kacsintott, majd beinvitált. Ez egy hatalmas bunkó. Ismeretségnek nevezi, hogy tudja a nevem és hogy melyik suliba járok? És mégis honnan tudja, hogy az volt az első csókom?

-Honnan gondolod, hogy az volt az első? – kérdem, miközben szétnézek odabent. Mindenhol embereket látok, akik sürögnek-forognak. Látok egy dagadt embert, aki mindenkinek parancsolgat. Feje kopasz és hatalmas szemüveg van rajta. Gondolom, valami rendező lehet, vagy egy befolyásos színész. A kérdésem meghallva Kim felvonta a szemöldökét és értetlenül nézett rám – Mi az? Szerinted előtted senki sem csókolt meg?

-Hát, hogy is mondjam. A bénaságodból ítélve eléggé úgy tűnt – na de kérem szépen, nem is voltam béna. Annyira. – Még a fogaink is összeütköztek. Minek tudod ezt be, ha nem a kezdők szerencsétlenkedésének?

Válaszul csak elfordultam és elindultam a dagadt kopaszhoz. Közelebbről nézve még dagadtabbnak tűnik és ráadásul árad belőle a cigaretta ocsmány bűze. Fekete kabát van rajta, kopott farmer és bakancs. Fülében három fülbevaló díszeleg. Megkocogtatom a vállát és szembe fordult velem. Így látom, hogy kabátja nincs begombolva, egy fehér felső van rajta, nyakánál egy hatalmas kivágás. Nyakában egy hatalmas nyaklánc virít, amire az van ráírva, hogy ShinDong. A nyakék a póló vágásáig ér, ahonnan kilátszódnak mellszőrei. Az ember első gondolata az lenne: gusztustalan.

-Szép napot – hajoltam meg – láttam egy hirdetést, és szeretnék jelentkezni a munkára.

-Örvendek – hajolt meg ő is – ha gondolod, már ma is kezdhetsz. Az egyik tagnak most úgyis szüksége van egy társra a produkciójához. Bling Bling – intett kezével egy ismeretlen nevűnek, de amikor az odaért, ledöbbentem. Bling Bling? Miért hívják Jonghyunt Bling Blingnek itt? Ennyire ismert lenne? – Íme a társad a forgatáshoz. Mutass meg neki mindent, amit tudnia kell, és készítsd fel. Sok sikert.

A dagadék tovább állt, én meg csak ledöbbenten álltam és levegőt venni is elfelejtettem.

*-*-*

Kezeimen veszek egy kis erőt és benyúlok a zsebembe. Kiveszem azt a kis nyuszit és csak nézem. Ha belegondolok, minden ezzel a kis szőrpamaccsal kezdődött. Miatta mentem be az üzletbe és miatta láttam meg azt a kibaszott hirdetést is. Ökölbe szorulnak ujjaim, megszorítom a plüsst és eldobom egy kiáltással. A büdös életbe!

*-*-*

-Hát Kibum, úgy tűnik, együtt fogunk dolgozni – kinyújtotta felém a kezét. Lesheti, hogy én pont vele fogjak kezet. – Hé, jöjjünk ki egymással. Elvégre semmi nem történt, ami miatt utálnunk kéne egymást.

-Nem történt semmi? Ennyire nem emlékszel arra, hogy mi történt? Miattad utál az egész iskola! Miattad törtem össze lelkileg, te idióta! Ne várd el tőlem, hogy köztünk minden rendben legyen.

-Rendben van. Nem várom el. De próbálj meg úgy viselkedni a forgatásokon, hogy ne vegyék észre, mennyire megfojtanál. Gyere, még át kell öltöznöd – elindult egy ajtó felé, gondolom az az öltöző. – Egyébként meglepett, hogy vállaltad a munkát. Tudod, mire vállalkoztál egyáltalán?

-Egy munkára, ahol színészi tudás kell. Van valami extra? – kérdeztem, mikor elővett egy nagyon szűknek látszó nadrágot, bilincseket és láncokat. – Az miért kellesz? Valakit meg fognak kötözni?

-Legközelebb olvasd át jól a hirdetéseket.

Elindult felém és a kezembe nyomta a gatyát, ami szűkebb volt annál, ami most van rajtam. Azt mondta, vegyem le a pólómat és kövessem. A nadrágba nehezen bújtam bele, de sikerült. Egy húzással lekaptam a pólómat és követtem őt ki az ajtón, majd egy sötét függönyön is áthaladtunk. Azt a képet, amit ott láttam, nem fogom elfelejteni egyhamar, az biztos. Mindenhol láncok csüngtek a falból, egy polcról rengeteg ostor mutatkozott be. A hely nem volt túl nagy. Egy kamera állt szemben a láncokkal teli fallal, ahova, ha jól sejtem, engem is ki fognak tenni.

-Kim, mi ez az egész? – fordultam az idehozóm felé, de ő nem mondott semmit, csak odavonszolt a falhoz. Én készségesen nyújtottam a kezem, amikor kérte, és felláncoltak a falra. – Kim! Válaszolj! Mit fognak velem csinálni? Miért nem válaszolsz?

Ordibálni kezdtem, kapálóztam, de megéreztem a bilincseket a csuklómon, úgyhogy gyorsan abbahagytam. Jonghyun még egyszer a szemembe nézett, és láttam egy apró csillogást a szemében..könnyek? Elindult a szoba másik végébe, majd bejött a dagadék is. Amikor megpillantott engem, széles vigyorra húzta ajkait. Odasétált a leláncolómhoz és valamit súgott a fülébe, mire a másik csak egy aprót bólintott és elfordította a fejét. ShinDong az ostoros polcról lekapott egy vöröst, a végén egy kis gombolyaggal és lassú léptekkel sétált hozzám.

-Remélem felkészültél a forgatásra – vigyorgott – nem velem fogsz szerepelni, de szeretném kipróbálni, milyen a hangod, ha fáj valamid.

Ez az ember sem százas. Minden bizonnyal élvezi, ha mást bánthat. De én nem akarom, hogy bántsanak. Most már kijelenthetem: félek. A hájas még rám néz egyszer, majd meglengeti bőrömön a hosszú eszközt. Szorosan összezárom szemeimet és próbálok másra koncentrálni, de nem tudom nem észrevenni a fájdalmat. Ahogy erősebben üti a bőrfelületemet, egyre erősebben ordítok. Fáj.

*-*-*

-Nem szép dolog kisállatokkal megdobálni az embert, Kibum.

Ez a hang. Ezer közül is felismerem.

-Mit akarsz itt? Nem volt elég?

Lépteket hallottam, amik felém tartottak. Nem akarom, hogy a közelembe jöjjön.

-Menj innen! Hagyj békén!

De ő csak közelebb jött majd leguggolt és a szemeimbe nézett.

-Gyönyörűek a szemeid.

*-*-*

A fájdalom, amit érzek, leírhatatlan. Ahol az ostor hozzámért, hosszú, piros csíkok díszelegnek. Ha kicsit is megmozdulok, azonnal éles fájdalom nyilall minden testrészembe. Nem bírom.

-Kérem, hagyja abba!  Kérem! – kiabáltam a dagadtnak, és az végre megállt. De nem azért, mert én kértem. Hátrafordult a függönyhöz, ahonnan egy újabb ismeretlen lépett felém.

-Ő az új hús? – nézett rá ShinDongra az ismeretlen – Eléggé helyes a pofija. Forgatás után az enyém lehet?

Úgy csorgatja a nyálát, mintha valami drága étel lennék, amit ritkán kap meg az ember. Gondolom ShinDong a főnök, mivel mindenkinek ő dirigál, így ennek a srácnak is. Hála az égnek, nemet mondott arra, hogy az övé legyek. Kicsit megnyugodtam.

-Mr.Bling Bling, Mr.Jinki, kérem, tegyék a dolguk, csak ügyesen. Sok szerencsét.

Végre kilépett a kis szobából. Fájdalmas szemekkel néztem Jonghyunra, majd az imént megnevezett bizonyos Jinki nevű alakra. Első látásra meg nem mondaná az ember, hogy ez az aranyos arcú fiú képes lenne bárkit is bántani. Viszont amikor odalép ő is az ostoros polchoz, kezdek kételkedni abban, hogy azért van itt, hogy a sebeimet ápolgassa. Jonghyun odamegy a fiúhoz és beszélnek valamiről. Kis idő múlva Kim előveszi a mikrofonállványt és beteszi a kamera elé. Szóval egy videónak a forgatásán én egy kellék lettem. Kezd világos lenni a dolog. Elindul a zene és mellé Jonghyun kezd el énekelni. Ez az a hang, amit annyira imádok. Borsódzik a hátam a lágy, dallamos hangszíntől. De azonnal elfelejtem a gyönyört, amikor a refrénhez érünk. Akkorát csattan rajtam a hosszú eszköz, hogy egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni.

*-*-*

-Ne nézz rám! Hagyj békén! Menj innen!

Rémületemben kapálózni kezdtem, de nem volt jó ötlet, mert a csuklóim megint sajogni kezdtek. Hirtelen felszisszentem.

-Biztosan fájnak. Hadd nézzem meg – meg fogja fogni a kezeimet. Ne fogdosson engem. Hagyjon békén – Ez csúnyán néz ki. Miért nem olvastad el rendesen azt a hirdetést? Most nem történt volna ez, te butus kis Bummie.

-Miért hívsz így? Ez túl aranyos hozzám.

Nem értettem, hogy tudok beszélni ehhez a fiúhoz. Legszívesebben felpofoznám. De nem megy. Nem megy, mert szeretem.

-Te vagy túl aranyos. Gyere, keljünk fel, meg fogsz fázni, és azt senki sem akarja.

Megfogta a derekam, mert kezeim túl gyengék voltak, és felemelt maga mellé.

*-*-*

Folyik a vér testem minden pontjáról és pontjából. A zene hirtelen elhalkul. Vagy elájultam, vagy Jonghyun állt meg. Remélem, az előbbi, mert akkor nem érzem többet a fájdalmat. Kinyitom a szemeim, amit időközben valahogy becsuktam, és homályos alakokat látok. Ki tudom venni, hogy az egyik alak Jonghyuné, a másik pedig a dagadt főnöké. Valamin nagyon vitatkoznak. Jinki eltűnt valahol, de jobb is, hogy nem látom. Ránézek a függönyre, ami megmozdul. Ismét belép rajta egy ember. Nem tudom megmondani, hogy néz ki, mert nem látom tisztán, de annyi biztos, hogy fiú és fekete a haja. Rápillant a veszekedő emberekre, majd odalép hozzám, és a csuklómmal babrál. Azonban nálam itt minden elsötétül és elájulok.

Sötét álmomból egy dal kelt fel. Az a dal, amit Jonghyun énekelt. Most tartunk a refrénnél és tisztán hallok minden hangot. Evil, evil machi criminal in my mind, Evil, evil machi terminator on the time, Evil, I bameul gyeondil su ga isseulkka, Evil, evil neomu janinhan I kkumeul nwa. A dal eszméletlen jó, de az emlékek, amik hozzá fűződnek, sosem tűnnek el. Behunyt szemeimre vízcseppek hullnak, végig folynak az arcomon, beterítik az egész testem. Kinyitom szemeim és csak bámulok az ég felé.

*-*-*

Karját derekam köré fonta és elindult velem egy irányba. Nem voltam képes realizálni, hogy mégis hova megyünk, csak azt fogtam fel, hogy már nem esik rám az eső, és egy meleg kanapén ülök. Szétnéztem, és mindenhol fából kiépített bútorokat láttam. Több időm nem volt nézelődni, mert megjelent előttem a „megmentőm” egy bögre teával a jobb kezében, a balban pedig elsősegély dobozzal. Karjaim még mindig túl gyengék voltak a fogáshoz, így ő a szám elé helyezte a bögrét, és úgy itatott meg. Egy pár csepp kifolyt a szám sarkán, de ő ügyesen letörölte egy szalvétával. Kinyitotta a dobozkát, és elővet belőle egy nagy darab vattát meg egy köteg ködszert. Kezeim óvatosan letörölgette a vattával, majd lefertőtlenítette valami löttyel, ami nagyon csípett. De ez a fájdalom fel sem ér azzal, amit ott szenvedtem akkor. Végezetül betekeri mind a két kezemen a csuklóimat és ad rájuk egy-egy puszit.

-Hogy érzed magad Bummie? – ha ezzel a mosollyal nézel valakire, az nem tud rossz választ adni.

-Hyung..

Meglepetten kapta fel tekintetét, majd újra szemeimbe nézett.

-Igen?

-Hyung.. Ölelj meg, kérlek.. – esdeklő tekintettel néztem rá, nem értettem mi ütött belém, de vágytam az ölelésére, arra, hogy hozzám érjen. – Jonghyun, ölelj meg.

A megszólított ismét meglepetten nézett rám, de pár pillanat múlva karjait szorosan derekamra kulcsolta, én pedig sajátjaimmal átöleltem a nyakát, már amennyire fájdalmam engedte. Örökké így szeretnék maradni vele. Még ha miatta is szégyenültem meg, még ha ő miatta is lettem egy roncs.. Szeretem, és ez a szerelem nem fog elmúlni. Ő pedig mintha csak a gondolataimban járt volna, épp annyira tolt el magától, hogy ajkaink összeérhessenek. Nem volt hosszú csók, csak egy röpke pillanat. De ebben az apró gesztusban benne volt mindkettőnk rejtett érzelme a másik iránt.

-Köszönöm, Kim Jonghyun.

És tovább ölelkeztünk a kanapéján úgy, mint akik sosem akarnak elválni többet. És ez így van jól. Többet nem engedjük el a másikat.

Te vagy a mindenem [1.rész] Én nem vagyok gyilkos!

Sziasztok! Itt az új rész :) Jó olvasást és komizzatok c:
Banda: SHINee, Super Junior
Páros: JongKet, YeWook
Figyelmeztetés: trágár szavak, +18

Yesung POV

Amióta az eszemet tudom, mindennapjaimat egy kis szobában töltöttem. Csak egy ágy volt ott, egy aprócska ablak, egy kis komód az ágy mellett és egy hatalmas vasból készült ajtó.  Én mégis megelégedtem vele. Napjaim nagy részét ott töltöttem. Amolyan „börtönnek” számított nekem, pedig a szüleim azt mondták akkoriban, hogy erre mindenképp szükség van a saját és a mások biztonsága miatt. Az emberek féltek tőlem, csak mert más voltam, mint ők. Én ezt a bizonyos másságot inkább különlegességnek tituláltam el, mert így kevésbé éreztem magam kirekesztve. Egyetlen társaságom abban a szobában egy kés volt, amivel sokszor gondolkoztam azon, hogy véget vetek életemnek, de hiába próbálkoztam volna vele. A sebeim, amiket okoztam, másodperces gyorsasággal gyógyultak be. Lényegében ez volt az oka annak, hogy bezártak ide, és hogy az emberek eltávolodtak tőlem. Egyet leszámítva. Egyetlen személy járt be hozzám rendszeresen, vele tudtam csak beszélni a problémáimról. És ő teljesen megértett. Az első napokban azt hittem, csak szánalomból van mellettem, de az idő múlásával rájöttem, hogy amit minden nap látok a szemében, az nem szánalom, az őszinte együttérzés.

Viszont élt bennem a félelem, hogy bármikor elveszíthetem ezt a személyt, akit annyira magamhoz láncoltam az idők során, annyira megszerettem.  Az emlék most is tisztán él bennem, ahogyan olyan tizennégy évesek lehettünk és bújócskáztunk abban a csöppnyi szobában. Mindig én voltam a hunyó, mert társam méretekben kisebb volt és könnyedén el tudott rejtőzni előlem. És így történt egy nagy baleset is. Barátom bemászott az ágyam alá, és az ágy alá szorult. Hevesen sírtam, nagyon féltem, hogy most mi lesz. Elkezdtem dörömbölni a vasajtómon, de senki nem járt arra. Társamnak volt kulcsa, mert ő hozta folyamatosan az ételt nekem. Újabban mindig kiteszi a kisasztalomra, mert tudja, hogy úgysem menekülök el. Viszont akkor sürgősen kellett a segítség. Kirohantam az ajtón, és egy hosszú, sötét folyosón találtam magam. Összeszorult a szívem, mikor megértettem, hogy lényegében egy börtönben töltöm a napjaimat, de gyorsan elfeledtette velem ezt az a tény, hogy barátom nagy bajban van. Rohantam végig a folyosón, és végre megláttam egy emberi árnyékot.

-Kérem! – futottam egyenesen hozzá – Kérem, segítsen! A barátom beszorult az ágy alá, azonnal segíteni kell neki! – odaértem hozzá, és volt egy kis időm végigmérni. Kb velünk egy idős lehetett a fiú, világos haja volt, bár nem sokat láttam belőle, mert nagyon sötét volt a helyiségben. Bólintott, majd kérdőn nézett rám.

-Te vagy Kim Jong Woon? Aki... – nem hagytam neki befejezni, csak bólintottam, majd megragadtam a csuklóját és futni kezdtem, vissza a „cellámhoz”.

-Itt vagyunk, kérem, segítsen rajta! – könyörögtem neki. Odahívott magához, majd megemeltük ketten az ágyat, és óvatosan kiemeltük onnan barátomat. Orromat azonnal elkapta a csábító illat, amelyet árasztott. -  Hé.. miért v-vérzel? – nyeltem egy hatalmasat.

-Mikor bebújtam ide, nem vettem észre, hogy itt kiáll egy hatalmas szög. És jó mélyen a bokámba nyomódott. Ezért nem tudtam kimászni sem, mert nagyon fájt. De amikor elmozdítottátok az ágyat, a szög is kicsúszott belőlem.

-Elég fájdalmasan hangzik – szólalt meg az új ismerősünk, és társam megmentője – Nem kéne lefertőtleníteni?

-Le kéne, de ha szólunk a nagyoknak, biztos, hogy többet nem láthatom őt – mutattam a sérült felé – és azt nem bírnám ki. Más megoldást kell találnunk, mert nagyon súlyosan vérzik – én pedig nem tudom magam visszafogni – jegyeztem meg magamban.

-Ami azt illeti, van más megoldás – rám emelte tekintetét az ismeretlen segítő – Te.

-Én? Mégis mit tehetnék én? – esetleg megveszek ettől az édes aromától, amit a lába áraszt ki magából. Összefolyik a nyál a számban.

-Tisztában vagy vele, hogy mégis mi vagy. Ha a fertőzött testrészt megnyalod, és kicsit megszívod – hangsúlyozta ki a kicsi szót – akkor rendbe fog jönni.

-Te ezt honnan tudod? Talán te is..

-Nem, nem vagyok az. Viszont a társadnak azonnal segítség kell, mielőtt jobban elfertőződne. Úgyhogy kezdjünk bele. Te ott – mutatott rá barátomra – feküdj le az ágyra és helyezd magad kényelembe. Te pedig, Jong Woon, tedd a dolgod, de óvatosan. Ne veszítsd el az eszed.

-Először fogok embert gyógyítani, és nem szeretném őt megölni. És nem akarok neki fájdalmat okozni. Nem akarom elveszíteni – egyszer kaptam vért, amikor öt éves lettem, mert a szervezetem túl hamar fejlődött, és kellett valami, ami megnyugtatja a szerveimet és csillapítja az éhségemet. De akkor egy teljesen más személyiségem jelent meg. Metszőfogaim előbukkantak, szemeim teljesen más színt vettek fel, világos pirosan világítottak. Felkarjaim megnagyobbodtak, körmeim megnyúltak. Majdnem teljesen átváltoztam. De nem voltam rá felkészülve, ezért az emberek, akik a véres edényt a kezembe nyomták, gyorsan el is vették. Akkor zártak be ebbe a szobába. Nem tudtam, hogyan tüntessem el a hosszú karmokat, így úgy döntöttem, akkor inkább elkoptatom őket. A vas ajtóra „támadtam” és elkezdtem karcolni. A közepére, ahol elértem, ráírtam a teljes nevemet. Kim Jong Woon. Az öt éves kis vámpír, akitől retteg a összes ember, aki csak hallott róla. Nem akarom megint azt átélni, hogy elzárnak a külvilágtól, és senkivel sem beszélhetek.

-Meg kell tenned érte. Nézz csak rá – mutatott az ágyra, ahol barátom szorosan fogta bal lábát, és nyöszörgött. – Muszáj megtenned. Abba az apró sebbe bele is halhat.

Odaléptem az ágyhoz, majd lehajoltam a lábához. A seb rosszul nézett ki. Kinyitottam számat, nyelvemmel közelítettem felé. Mikor már csak fél milliméter választott el, felmorrantam.

-Nem megy! Aggódom érte, megölhetem ezzel!

-Ha viszont nem teszel semmi, azzal ölöd meg!

Sajnos igaza van. Minden bátorságomat összeszedve hajolok vissza bokájához, majd hosszan végignyalok a sebén. A vér íze keveredett a rozsdás szög ízével. Mégegyszer végighúztam rajta izmomat.

-Most próbál meg kiszívni a kevert vért.

Utasítást kaptam, de nem tudtam rá reagálni. Barátom vérének íze teljesen elkábított. Előbújtak szemfogaim, amiket belemélyesztettem a bokájába, a seb köré. Hallottam, ahogyan a bőr szétfeszül, és végigfutott a hideg a hátamon. Szívtam egyet rajta. Az az érzés leírhatatlan volt. Többet akartam. Sajátomnak akartam őt tudni. Nem bírtam leállni. Eltompult zaj kiabált mellettem, valami olyasmit, hogy fejezzem be, mert megölöm, de nem tudtam rá figyelni. Csak azt hallottam, ahogy a vére lüktet a fülemben. Szétárad az egész testemben. Annyira jó, édes, meleg. Két kar tapadt a vállaimra és elrántott az finom, tiltott gyümölcstől. Elszédültem, és elájultam. Úristen, mit tettem? Megöltem a legjobb barátomat? Nem!  Én nem vagyok gyilkos!