Banda: SHINee, Super Junior
Páros: JongKet, YeWook
Figyelmeztetés: trágár szavak, +18
Yesung POV
Amióta az eszemet tudom, mindennapjaimat
egy kis szobában töltöttem. Csak egy ágy volt ott, egy aprócska ablak, egy kis
komód az ágy mellett és egy hatalmas vasból készült ajtó. Én mégis megelégedtem vele. Napjaim nagy
részét ott töltöttem. Amolyan „börtönnek” számított nekem, pedig a szüleim azt
mondták akkoriban, hogy erre mindenképp szükség van a saját és a mások
biztonsága miatt. Az emberek féltek tőlem, csak mert más voltam, mint ők. Én
ezt a bizonyos másságot inkább különlegességnek tituláltam el, mert így kevésbé
éreztem magam kirekesztve. Egyetlen társaságom abban a szobában egy kés volt,
amivel sokszor gondolkoztam azon, hogy véget vetek életemnek, de hiába
próbálkoztam volna vele. A sebeim, amiket okoztam, másodperces gyorsasággal gyógyultak
be. Lényegében ez volt az oka annak, hogy bezártak ide, és hogy az emberek
eltávolodtak tőlem. Egyet leszámítva. Egyetlen személy járt be hozzám
rendszeresen, vele tudtam csak beszélni a problémáimról. És ő teljesen
megértett. Az első napokban azt hittem, csak szánalomból van mellettem, de az
idő múlásával rájöttem, hogy amit minden nap látok a szemében, az nem szánalom,
az őszinte együttérzés.
Viszont élt bennem a félelem, hogy
bármikor elveszíthetem ezt a személyt, akit annyira magamhoz láncoltam az idők
során, annyira megszerettem. Az emlék
most is tisztán él bennem, ahogyan olyan tizennégy évesek lehettünk és bújócskáztunk
abban a csöppnyi szobában. Mindig én voltam a hunyó, mert társam méretekben
kisebb volt és könnyedén el tudott rejtőzni előlem. És így történt egy nagy
baleset is. Barátom bemászott az ágyam alá, és az ágy alá szorult. Hevesen
sírtam, nagyon féltem, hogy most mi lesz. Elkezdtem dörömbölni a vasajtómon, de
senki nem járt arra. Társamnak volt kulcsa, mert ő hozta folyamatosan az ételt
nekem. Újabban mindig kiteszi a kisasztalomra, mert tudja, hogy úgysem
menekülök el. Viszont akkor sürgősen kellett a segítség. Kirohantam az ajtón,
és egy hosszú, sötét folyosón találtam magam. Összeszorult a szívem, mikor
megértettem, hogy lényegében egy börtönben töltöm a napjaimat, de gyorsan
elfeledtette velem ezt az a tény, hogy barátom nagy bajban van. Rohantam végig
a folyosón, és végre megláttam egy emberi árnyékot.
-Kérem! – futottam egyenesen hozzá –
Kérem, segítsen! A barátom beszorult az ágy alá, azonnal segíteni kell neki! –
odaértem hozzá, és volt egy kis időm végigmérni. Kb velünk egy idős lehetett a
fiú, világos haja volt, bár nem sokat láttam belőle, mert nagyon sötét volt a
helyiségben. Bólintott, majd kérdőn nézett rám.
-Te vagy Kim Jong Woon? Aki... – nem hagytam
neki befejezni, csak bólintottam, majd megragadtam a csuklóját és futni
kezdtem, vissza a „cellámhoz”.
-Itt vagyunk, kérem, segítsen rajta! –
könyörögtem neki. Odahívott magához, majd megemeltük ketten az ágyat, és
óvatosan kiemeltük onnan barátomat. Orromat azonnal elkapta a csábító illat,
amelyet árasztott. - Hé.. miért
v-vérzel? – nyeltem egy hatalmasat.
-Mikor bebújtam ide, nem vettem észre,
hogy itt kiáll egy hatalmas szög. És jó mélyen a bokámba nyomódott. Ezért nem
tudtam kimászni sem, mert nagyon fájt. De amikor elmozdítottátok az ágyat, a
szög is kicsúszott belőlem.
-Elég fájdalmasan hangzik – szólalt meg
az új ismerősünk, és társam megmentője – Nem kéne lefertőtleníteni?
-Le kéne, de ha szólunk a nagyoknak,
biztos, hogy többet nem láthatom őt – mutattam a sérült felé – és azt nem
bírnám ki. Más megoldást kell találnunk, mert nagyon súlyosan vérzik – én pedig nem tudom magam visszafogni –
jegyeztem meg magamban.
-Ami azt illeti, van más megoldás – rám emelte
tekintetét az ismeretlen segítő – Te.
-Én? Mégis mit tehetnék én? – esetleg megveszek
ettől az édes aromától, amit a lába áraszt ki magából. Összefolyik a nyál a
számban.
-Tisztában vagy vele, hogy mégis mi
vagy. Ha a fertőzött testrészt megnyalod, és kicsit megszívod – hangsúlyozta ki
a kicsi szót – akkor rendbe fog jönni.
-Te ezt honnan tudod? Talán te is..
-Nem, nem vagyok az. Viszont a társadnak
azonnal segítség kell, mielőtt jobban elfertőződne. Úgyhogy kezdjünk bele. Te
ott – mutatott rá barátomra – feküdj le az ágyra és helyezd magad kényelembe.
Te pedig, Jong Woon, tedd a dolgod, de óvatosan. Ne veszítsd el az eszed.
-Először fogok embert gyógyítani, és nem
szeretném őt megölni. És nem akarok neki fájdalmat okozni. Nem akarom elveszíteni
– egyszer kaptam vért, amikor öt éves lettem, mert a szervezetem túl hamar
fejlődött, és kellett valami, ami megnyugtatja a szerveimet és csillapítja az
éhségemet. De akkor egy teljesen más személyiségem jelent meg. Metszőfogaim
előbukkantak, szemeim teljesen más színt vettek fel, világos pirosan
világítottak. Felkarjaim megnagyobbodtak, körmeim megnyúltak. Majdnem teljesen
átváltoztam. De nem voltam rá felkészülve, ezért az emberek, akik a véres
edényt a kezembe nyomták, gyorsan el is vették. Akkor zártak be ebbe a szobába.
Nem tudtam, hogyan tüntessem el a hosszú karmokat, így úgy döntöttem, akkor
inkább elkoptatom őket. A vas ajtóra „támadtam” és elkezdtem karcolni. A
közepére, ahol elértem, ráírtam a teljes nevemet. Kim Jong Woon. Az öt éves kis
vámpír, akitől retteg a összes ember, aki csak hallott róla. Nem akarom megint
azt átélni, hogy elzárnak a külvilágtól, és senkivel sem beszélhetek.
-Meg kell tenned érte. Nézz csak rá –
mutatott az ágyra, ahol barátom szorosan fogta bal lábát, és nyöszörgött. –
Muszáj megtenned. Abba az apró sebbe bele is halhat.
Odaléptem az ágyhoz, majd lehajoltam a
lábához. A seb rosszul nézett ki. Kinyitottam számat, nyelvemmel közelítettem
felé. Mikor már csak fél milliméter választott el, felmorrantam.
-Nem megy! Aggódom érte, megölhetem
ezzel!
-Ha viszont nem teszel semmi, azzal ölöd
meg!
Sajnos igaza van. Minden bátorságomat
összeszedve hajolok vissza bokájához, majd hosszan végignyalok a sebén. A vér
íze keveredett a rozsdás szög ízével. Mégegyszer végighúztam rajta izmomat.
-Most próbál meg kiszívni a kevert vért.
Utasítást kaptam, de nem tudtam rá
reagálni. Barátom vérének íze teljesen elkábított. Előbújtak szemfogaim, amiket
belemélyesztettem a bokájába, a seb köré. Hallottam, ahogyan a bőr szétfeszül,
és végigfutott a hideg a hátamon. Szívtam egyet rajta. Az az érzés leírhatatlan
volt. Többet akartam. Sajátomnak akartam őt tudni. Nem bírtam leállni.
Eltompult zaj kiabált mellettem, valami olyasmit, hogy fejezzem be, mert megölöm,
de nem tudtam rá figyelni. Csak azt hallottam, ahogy a vére lüktet a fülemben.
Szétárad az egész testemben. Annyira jó, édes, meleg. Két kar tapadt a
vállaimra és elrántott az finom, tiltott gyümölcstől. Elszédültem, és elájultam.
Úristen, mit tettem? Megöltem a legjobb
barátomat? Nem! Én nem vagyok gyilkos!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése