Felhők felett 3 méterrel [3.rész]

Meghoztam a 3.részt és büszke vagyok magamra xD Remélem elnyeri tetszéseteket. Jó olvasást.  :)
Banda: SHINee
Páros: JongKey
Korhatár: 18+
Figyelmeztetés: elvétve trágár szavak

Huncut, huncut Jonghyun :D

Még egy pillanatig fényt látok magam körül, majd minden elsötétül. Hirtelen egy csendes helyre kerültem. Mindenhol fehérség volt, sehol egy ember, sehol egy épület. Hatalmas nyugodtság honolt ezen a helyen. Ez lenne a menyország? Hát tényleg meghaltam? Legalább már nem kell azzal együtt élnem, hogy Jonghyun nem szeret viszont. Rájöttem, hogy ott, ahol most éppen vagyok, az a föld tehát nem állok. Lassan két lábra tornáztam magam és elindultam egy irányba. Elég nehezen tudtam volna megmondani, merre is van az előre és merre van a hátra. Nem volt semmi támpontom.Már körülbelül öt perce gyalogolhattam, mikor egy ajtó rajzolódott ki előttem. Közelebb léptem hozzá, és már nyúltam a kilincshez, amikor mellette megjelent még egy ajtó körvonala. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, és azt sem értettem, miért kell választanom. Majd megszólalt a hatalmas fehér helységben egy hang. Nem volt túl mély, de nem is nőies. Hasonlított valaki hangjára, de nem tudtam beazonosítani, mert eléggé tompán hallottam. Az a hang eléggé elveszettnek és magányosnak tűnt, mégis reményt adott valamihez, amiről még én sem tudtam, hogy mi. Csak a nevemen szólongatott, majd már tisztán kivehető mondatokat is hallottam. Az ismeretlen hang azt mondogatta folyamatosan „Ne add fel” és „Tarts ki, mert fontos vagy nekem és mindenkinek”. A második ajtónak a túloldaláról hirtelen éles fény jelent meg, míg az első csak ugyanúgy állt. Éreztem, hogy választanom kell. Azt, hogy miben kell választanom, vagy miért kell választanom, nem tudnám megmondani. De valami olyasmiben, ami nagyon fontos. Ahogy közeledtem a második ajtó felé, a hangok, amiket eddig hallottam, egyre csak felerősödtek. Olyanokat is hallottam már, hogy „Bármit megadok, csak gyere vissza közénk” , az is elhangzott, hogy „Kibummie.. tért magadhoz.. számomra te vagy a minden, kérlek”. A hang itt elcsuklott, mintha az illető zokogásba kezdett volna. Közeledtem az ajtó felé, kezemet már nyújtottam is, hogy rátegyem a kilincsre. Még egyszer mély levegőt vettem, és kisebb erővel lenyomtam azt. Éles fénnyel találtam szembe magam, amit szoknom kellett. Először a hallásom tért vissza, amit betudok annak, hogy hatalmas sípolást hallottam, majd utána a hang, ami a fehér szobában tompán volt észlelhető, itt egyenesen mellettem szólaltak meg újra és újra. „Key.. ne hagyj magamra.., mire mennék nélküled? Bummie..” ezek a hangok olyan élesen hatottak hallószervemre, hogy arcom kicsit megmozdult. „Kibum! Élsz? Térj magadhoz!” éreztem, ahogy a mellettem lévő személy erősebben fogja a kezemet. Ennek hatására szemeimet elkezdtem mozgatni, majd nagyon lassan kinyitottam. Itt is ugyanaz az éles fény volt jelen, mint ami az ajtóból szűrődött ki. Tudom már, mi volt az a választás. Kiválasztottam, szeretnék-e visszatérni, szeretnék-e újra élni. Szemeim előtt végre kitisztult a kép és fejemet a személy felé fordítottam, mert már nagyon szorította azt. Mikor megláttam a fiú arcát, kellemes melegség töltött el. Aztán a felismerés hirtelen ereje csapott belém. Ő, ő az, aki miatt mindez történt. Aki miatt majdnem meghaltam. Bár talán jobb is lenne, mert most visszatértem oda, abba a világba, ahol ő is itt van, és tovább kell szenvednem. Ködöst tekintettel néztem rá, majd szóra nyitottam a szám, de ő gyorsabb volt.

-Kibum! Istenem, Bummiem! Hát végre magadhoz tértél! Nem tudtad elképzelni, mennyire hiányoztál és mennyire fájt a szívem. Attól féltem, elveszítelek – nyakamba hajolt és szorosan átkarolt. Annyira jó érzés volt, hogy újra közel bújhatok hozzá. Mint a régi szép időkben.

~*~*~

Hat éve, azon a bizonyos napon, amikor beleszerettem ebbe az őrültbe, akkor történt az első ölelésünk is. Tavasz volt, mi pedig ki szerettük volna élvezni. Jonghyun és én úgy döntöttünk, elmegyünk egy jót biciklizni. 1-2 órára a lakásunktól volt egy kis ház, nem is ház, inkább kis viskó. Nagyon szerettünk oda járni. Akkor fedeztük fel, amikor mind az öten épp csak felderítettük a környékünket. Azóta az a kis házikó a kedvenc helyünk. Jonghyun-sshi-vel épp félúton voltunk, amikor a semmiből hatalmas vihar tört ki. A szél erősen fújta az arcunkba az esőcseppeket, de mi nem bántuk. Valahogy olyan jó érzés volt. Nem is jó..inkább a különleges erre a megfelelő szó. Már akkor és ott éreztem, hogy utaink nem véletlenül kereszteződtek. Már bőrig áztunk, amikor végre odaértünk a viskóhoz. Bemenni nem tudtunk, mert az ajtó mindig be van zárva, de mi mindig a kis teraszán szoktunk ücsörögni és beszélgetni. Most sem történt máshogy.

-Bummie – halkan szólt hozzám, bár lehet csak azért hallottam ilyen csendesen, mert zuhogott az eső – nem fázol?

-Ehh egy kicsit igen – Jonghyun felállt a kis székéről odajött hozzám a korláthoz, mert ez idő alatt én a tájat lestem. Bármennyire is furcsa, amikor esik az eső, az erdő és az utak is teljesen máshogy fest. – Köszönöm – szóltam hozzá, mikor szorosan karjai közé zárt, nehogy még jobban megfázzak. Hát, azt a megfázást nem előztük meg, viszont cserébe kaptam egy felejthetetlen emléket. Amikor a vizes pólóját szorongattam, éreztem, hogy szívem annyira hangosan ver, hogy bárki meghallhatja. De az eső csak hangosabban zuhogott, ezzel is elnyomva  szívem heves dobogását.

~*~*~

Szorongattam a pólóját, és éreztem, hogy lassan ismételten rám fog törni a sírógörcs. Mostanában nagyon sokat sírok, bár ez betudható annak, hogy visszautasítottak. Éreztem, ahogy keze lassan simogatni kezdi a hátamat. Ezt a mozdulatát nem tudtam mire vélni. Az a kéz, ami a hátamat simogatja, egyszer csak megállapodik a nyakamon, majd homlokát az enyémnek dönti. Mélyen a szemeimbe néz, majd ismét hozzám szól.

-Hogy lehet valaki egyszerre ilyen hülye és ilyen vak? – ezt most tőlem kérdezte vagy magától? Mert én ugyan se hülye se vak nem vagyok. Láthatta az éretlen tekintetem, mer azonnal választ is adott a saját kérdésére. – Mióta is? Talán, uh, hat éve? Hat éve, hogy hülye és vak vagyok. Hülye, mert többször is összetörtem a legjobb barátom. És vak, hogy nem vettem észre ezt. – kezét a mellkasomra tette és úgy hallgatta a heves dobogásomat. Hát észrevette? Mégis rájött? De akkor azt is tudja, hogy meleg vagyok. Most biztosan el fog ítélni és nem úgy tekint majd rám, mint eddig.

-J-jonghyun..én.. tehát tudod, hogy meleg vagyok.. meg tudom magyarázni, mindent meg tudok magya – elhallgattatott.

[Jonghyun POV]

Még most is tisztán emlékszem arra a napra, amikor beléptem azon a bizonyos ajtón és gyökeresen megváltozott az életem. Először csak körülnéztem, mindenhol vidám, mosolygó és beszélgető embereket láttam, majd balra fordulva megláttam őt. Sovány alkat, viszont magas. Szemeit ide látom, milyen szép sötét barnák. Hajszíne fekete, mint legtöbbünknek koreában, mégis annyira más. Az aurája, a jelenléte egyszerűen megigéz. Akkor fedeztem fel, hogy én nem ahhoz a nemhez vonzódom, amelyikhez kéne, hanem hozzá. Nem mondom, hogy meleg vagyok, azt sem, hogy biszex, de az a fiú. Annyira édes, ahogy ott áll és mosolyog valamin. Emlékszem, hogy lassú, esetlen léptekkel közeledtem felé, és ugyanilyen esetlenül szólítottam meg. Bár nem voltam valami beszédes, mégis sikerült megismernem. És a nevét is sikerült megtudni. Kim Kibum. Ha jobban tetszik, Key. Azóta, hogy megismertem, sok minden történt. Legjobb barátok lettünk, sokszor megöleljük egymást, és én próbálok közeledni felé, de valahogy nem megy. Ő egyszerűen annyira tökéletes. Nem érdemlem meg ezt a tiltott gyümölcsöt. Aznap, amikor a konyhában épp egy rizsszemet próbáltam leszedni ajkairól, alig bírtam visszafogni magam, hogy ne marjak ajkaira.Viszont mikor sírva elrohant tőlem, a gyomrom görcsbe rándult és legszívesebben pofán vágtam volna magam. Hisz én annyira kedvelem őt. Bár mindig ő viseli gondomat, én is szeretnék gondoskodni róla. Bár ez ezidáig talán csak egyszer történt meg. Azon az esős, tavaszi napon.

~*~*~

Mikor hazaértünk, mind a ketten csurom vizesek voltunk, amiért Jinkitől kaptunk egy jó nagy szidást. Nekem nem volt semmi különösebb bajom, viszont Key belázasodott. Hirtelen esett össze mellettem, épp érkeztem elkapni derekát. Ránéztem Jinki-leaderre, aki egy bólintással jelezte azt, hogy vigyázzak rá. Bevittem a szobánkba, majd lefektettem az ágyára. A láza túl nagy volt, így egész nap az ágyban feküdt és pedig ápolgattam. Vizes kendőket hordoztam neki és azokat tettem a homlokára, hogy lehűtsem hatalmas hőemelkedését.Egyik este tovább maradtam fent, mert el akartam intézni valamit, hogy ne reggel kelljen, így tisztán láthattam, hogy milyen édesen alszik ez a Róka tünemény. Sokszor hasonlítja magát egy rókához, és értem is, hogy miért. Egyszerűen zabálni való. Ahogy kipirult arccal, izzadt bőrrel és lehunyt pillákkal szuszog, az egyszerűen felbecsülhetetlen élményt nyújt számomra. Közel hajolok arcához és onnan nézem, ahogy ajkai hol elnyílnak, hol összezáródnak a lihegés közben. Egyik kezemmel végigsimítok az arcán, és érzem, hogy már nem annyira forró. Hála az égnek, lefele megy a láza. De azok a szív formájú ajkak egyszerűen bódítóak. Annyira közel hajoltam hozzá, hogy már csak pár milliméter választott el tőle. Úgy döntöttem, hogy mindent vagy semmit, így gyorsan adtam ajkaira egy rövidke pillangó puszit. A boldogságot és a melegséget, ami a szívemben honolt ezzel a kis tettemmel, egyszerűen leírhatatlan. Imádlak, Kim Key Kibum. Imádlak.

~*~*~

A szobánkból dobálózást hallottam, majd egy doboz csörgését. Mégis mit művel odabent Key? Inkább úgy döntök, hogy leellenőrzöm. És milyen jó, hogy ezt tettem. Mikor benyitottam, ő az ablakban ült, kezét leejtette oldala mellé és ködös szemekkel nézett rám. Körbepillantottam és láttam a nyugtató tablettáim. Kis mértékben nyugtat, nagy mértékben altat alapon vehette be. Miért akar végezni az életével? Azonnal odarohanok hozzá, és miután pár másodperce hiába szólongatom, hívom a mentőket, utána meg a srácokat. Amint megérkezett a mentőautó, Kibummal együtt szálltam be és mentem vele a kórházba. Már két órája voltak bent, amikor megérkeztek végre a többiek.

-Jonghyun! Mi történt Kibummal? Mit mondtak az orvosok? – azonnal megrohamoztak kérdéseikkel, de én nem tudtam semmi értelmeset kinyögni. Könnyeim csak folytak, attól tartottam, nem látom többet őt, nem látom mosolyogni, nem látom, amikor rászól a többiekre, hogy ne veszekedjenek. Nem láthatom többet este, ahogy lefekszik aludni és nem beszélhetek vele többet álmatlan éjszakáimon. Kérlek, ne hagyj magamra. Körbenéztem a többieken és mindenki szemében láttam a szomorúságot és a fájdalmat. Taemin zokogott, hisz félt, hogy elveszti egyetlen ommaját, Minho átkarolta a maknae vállát és lehajtott fejjel szipogott. A leader bármennyire is próbált nyugodt maradni, mégis meglátszott rajta, hogy ő is nagyon fél attól, hogy elveszti a csapat „anyukáját” és egyben egy nagyon jó embert. Végre megjelent az orvos és nem tűnt lehangoltnak, ami a remény apró szikráját hatalmas lángba borította.

-A barátjuk, Kim Kibum rendbe fog jönni. Csak egy gyomormosásra volt szüksége, mert túladagolta magát gyógyszerrel. Ennek oka lehet az, hogy túl stresszes állapotba került, vagy valami nagyon a szívéig hatolt és elszomorította. Kérem, később beszéljenek vele.

A csapat újra mosolygott és megveregették a hátamat. Mindenki azt mondta, hogy menjek be hozzá, beszéljek neki, hozzam vissza a régi Kibumot. Nem kellett sokáig noszogatni, indultam is befele a kórterembe. A látvány, ami ott fogadott, korántsem volt szívet melengető érzés. Mindenhol csipogó és pittyegő gépek, ő pedig egy fehér ágyon fekszik betakarózva és csak apró szuszogások észlelhetők felőle. Lassan odalépek az ágy mellé, letérdelek, majd megfogom kezeit és szorosan tartom. Elkezdek beszélni hozzá, hogy térjen magához. Ahogy néztem a piros párnácskáit, nem bírtam ki, hogy ne adjak rájuk egy apró puszit, mert annyira féltem, hogy elveszítem. Mikor láttam, hogy pillái megrebbenek és lassan ébredezni kezd, kezét még szorosabban fogtam. Ahogy rám emelte sötét, émelyítően gyönyörű szemeit, azonnal karjaim közé zártam. Soha többet nem akartam elengedni őt.Soha. Úgy éreztem, karjai alatt összenyomom, ezért kicsit enyhítettem szorításomon, amikor újra szemembe nézett.

[Key POV]

Kicsit enyhített a szorításán, én pedig fejemet felemelve néztem a szemeibe. Azok a gyönyörű, őrjítően fekete szemek eszméletlen aranyosan néztek rám. Mint egy kiskutya, aki hosszú idő után először látja újra gazdiját. Annyira boldog vagyok. El nem mondható az az érzés, ha ennyi idő után az, akibe halálosan szerelmes vagy, de félsz elmondani, a szemeidbe mondja, hogy mennyire hülye és vak, hogy nem veszi észre a másik érzéseit. Úgy érzem, épületeket lennék képes megmozgatni, bár egy kórházi ágyon fekszem. Ez a személy, aki itt ül előttem, aki számomra az életnél is többet jelent, rájött, hogy szeretem. És nem utasított vissza, aminek nagyon örülök. Bár azt sem mondta, hogy szeret. Azonnal elkezdtem magyarázkodni, hogy miért vagyok meleg, és miért szeretem, de ő elhallgattatott. Ujjait a szám elé helyezte és mélyen a szemeimbe nézett. Egyik kezét állam alá tette és úgy húzta közelebb nedves ajkait, amit épp most nyalt meg. Pár milliméter választotta el ajkainkat az eggyé válástól. Éreztem, ahogy levegőt vesz, éreztem, ahogy szíve dobogása felgyorsul. Ó, az a pár miéliméter, nem érdekel. Én most akarom. Megfogtam nyakát és magamhoz húztam. Ajkaink egymásnak nyomódtak. Ez az érzés annyira ismerős volt. Mintha nem először tennénk ezt. Jonghyun megmozdította alsó ajkát, jelezve, hogy neki bizony több kell. Derekam beadva mozdítottam meg párnáimat én is. Ezzel egy lassú, szenvedélyes táncba hívtuk egymást, és időérzékünket elvesztve faltuk egymást. Államat leejtve kívántam, hogy nyelvét becsúsztassa barlangomba. Nem kellett sokat várnom, ő azonnal jött, és egy élvezetes nyelves csókban fonódtunk össze. Kezeit ráhelyezte derekamra és a hátamat simogatta. Éreztem, hogy már a pólóm alatt kezd el kutakodni, mikor megfogtam kezét és abbahagytam az őrjítően élvezetes csókot. Válasznak csak egy értetlen tekintetet kaptam. Számon egy huncut görbe rajzolódott ki, majd füléhez hajolva belesúgtam: „Ne itt” , majd nyelvemmel végignyaltam fülén, válaszul pedig egy kéjes sóhajt kaptam vissza.