2016. január 1., péntek

Felhők fölött 3 méterrel [2.rész]

Itt is van a Felhők fölött 3 méterrel című fanfictionom 2.része. Remélem élvezni fogjátok. Igyekeztem hosszúra csinálni, de nem igazán jött össze úgy, ahogy szerettem volna. Azért bízunk a legjobbakban. Kommentek szívesen várok és akinek tetszik, az iratkozzon fel :) Jó olvasást!
Banda: SHINee
Páros: JongKey (side ?)
Figyelmeztetés: 18+, elvétve trágár szavak.
Csak szerintem nagyon imádni való ez a két lüke? :333

-J-jonghyun? – félve nyitottam ki szemeimet, mikor azok találkoztak egy kiskutya szemeivel. Azonnal elvörösödtem. Ez a fiú gyönyörű. Miért? Miért teszi ezt velem? Csak szórakozik velem? Szórakozik, mert rájött, hogy meleg vagyok? Vagy nem tudja és ez valamiféle teszt? Mit akar, mit tegyek? Istenem, miért nehezíted meg ennyire a dolgokat?
-Hm? – orrával végigsiklott a vállaimon, közben jól beleszippantott a felsőmbe. Különös érzés fogott el és beleborzongtam ebbe a furcsa, de jóleső érzelembe. Olyan, mintha újra szerelembe esnék. Kellemes, lágy dallamok szállnak a fejemben, gyomromban pillangók ezrei kelnek szárnyra. Agyamra hirtelen sűrű, rózsaszín köd száll és minden elhomályosul körülöttem. Csak az ő arcát látom magam előtt. A gyönyörű, formás arccsontját, ami egy édes dínóra emlékeztet, a felfelé konyuló ajkait, amire minden szégyenérzet nélkül rácsókolnék, a bájos orra, amire csakis puszikat nyomnék, és a vonzó szemei, amikre ha ránézek, egy ártatlan kiskutya jut az eszembe. Ha pedig mélyen beléjük lesek, láthatom mögöttük az őszinteséget, az elszántságot és a bátorságot. Mindent, ami ő. Mindent, ami Kim Jonghyun.  Őszintén, nem tudom, mennyi idő telt el, ameddig kielemeztem arcának minden szegletét, de egy örökkévalóságnak tűnt. Ahogy figyeltem, hogyan veszi a levegőt, ahogy lassan, de annál erotikusabban végignyal ajkain, majd beharapja azokat, később pedig vészesen közelít az enyéim felé. Megijedtem. Kitéptem magam kellemes szorításából és két lépést azonnal hátráltam. Nem értettem mi ütött belém akkor és ott, de úgy éreztem, nem helyes, amit teszünk, és nem most jött el az ideje az első csókomnak. Pontosítsunk: első csókunknak. Hogy honnan tudom, hogy ez a kis dínócska még sosem csókolózott? Hát onnan, hogy eddig még egyetlen egy barátnője sem volt. Persze akadt jelentkező bőven, de Mr.TökéletesVagyokÉsSenkinekSemAdomOdaMagam-nak senki sem tetszett. Nem mintha nem örülnék ennek. Sőt, repdesek az örömtől, hogy senki sem lábatlankodik az utamban. Tekintetem szorosan a földhöz kötöttem és még csak véletlenül sem néztem fel, a szemébe pedig még annyira sem. Nem is mertem és nem is akartam. Mit gondolhat most rólam? Vajon megbántottam azzal, hogy eltoltam magamtól?
-Jonghyun.. ez.. ez mire volt jó? – nevettem kínosan. Próbáltam oldani a levegőben képződő feszültséget, de nem igazán jött össze. Ahogy óvatosan feltekintettem, egy értetlen Jonghyunnal találtam szembe magam. Nem értette, miért löktem el magamtól. Láttam a szemében, hogy nem világos neki, miért nem engedtem a csókot. Hát, nekem sem világos, szóval erre közös megoldást kell találni.
-Én csak.. ott..az ajkaidon.. – mit próbál ez a gyerek kinyögni? Mi van az ajkaimon? Odarohanok a fürdő ajtajához, kinyitom azt, majd odalépek a tükörhöz. Nem hiszem el. Ez most így komoly? Hogy lehetek ennyire hülye? Mégis miért akart volna megcsókolni? Ez csak egy rizsszem. Egy kibaszott rizsszem, és én már ennyi dolgot látok bele. Na de akkor mi volt az a vallomás? Vagy azt is csak beképzeltem magamnak? Gyorsan tisztáznom kell, mert nagy félreértésben vagyok most. Letörlöm az arcomról azt a vacak rizsszemet, amit ezt a hatalmas felhajtást keltette, majd visszaindulok a konyhába, ahol egy zavarodott fejű Jonghyun áll megmerevedve. Na akkor most vagy soha.
-Jonghyun. Hogy értetted azt, hogy amit irántam érzel, mindent felülmúl? – vágjunk bele a lecsóba. Csak kulturáltan és nőiesen. Mármint férfiasan. Úgy látom nem igazán számított a hirtelen jött kérdésemre. Elkezdte vakargatni a tarkóját, minden irányba néz, kivéve rám. Majd lassú, ijesztően lassú léptekkel megindul felém. Mikor már csak egy lépés van köztünk megáll. Csak a szemembe néz, mélyen belenézek pupilláiba, de nem tudok leolvasni belőle semmit. Se gyűlöletet, se megvetést, se szomorúságot, se szerelmet.
-Kibummie. A válasz egyszerű – megfogta bal kezem és a mellkasára helyezte – érzed ezt? Annyira, de annyira gyorsan ver, amikor melletted vagyok. Annyira szeretlek. Mert te vagy a legjobb barátom – ez az egyetlen szó nagyon megakadt a torkomon. Legjobb barátom, csak a legjobb barátjának tekint. Úgy szeret, mint barátját. Lehajtom a fejem és elveszem kezem szívéről. Lassan fordulok egyet tengelyem körül, és a szobámba indulok. Magányra van szükségem, de nagyon gyorsan. – Mi a baj, Bummie? – hallom a lépteit, megindult utánam. Állj meg, Jonghyun. Kérlek. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Ha idejön, elbőgöm magam. Ne, Jonghyun. Már az ajtóm előtt állok. Itt bevillan, hogy ez nem csak az én szobám, hanem az övé is. Bármennyire is vágyom a magányra, ő bármikor bejöhet. Kezemet reszketve helyezem a kilincsre, majd gyorsított léptekkel belépek a közös szobánkba. Be szeretném zárni magam mögött az ajtót, de valami eltorlaszolja ezt a lehetőséget. Jonghyun lába nem engedi, hogy bezárjam ezt a szerencsétlen ajtót és kizokogjam magam. Érzem, ahogy bejön és mögöttem áll.
-Kibum? Mi a baj? Fordulj meg – szólt hozzám a mézes-mázos édes Jonghyun hangján. Gerincemen végigfutott a hideg, és érzem, ahogy libabőrös leszek. Semmi pénzért sem fordulnék meg. Ez biztos. De ha nem hagyja el nagyon gyorsan a szobát, akkor kitörnek a könnyeim. Már nem bírom sokáig. – Key! Kérlek válaszolj!
-Kérlek, menj ki – a hangom megremegett. Ez nem jó. Ha észreveszi, hogy sírok, még nehezebb lesz kitessékelni a közös hálónkból. – Nem akarok most beszélni. – elindultak a könnyeim. Elindultak a kicseszett könnyeim. Sürgősen ki kell szállítanom őt innen. Hirtelen megfordulok, lehajtom a fejem és elkezdem kifele tolni.
-Kim Kibum, ne tolj ki a saját szobánkból. Beszélnünk kell. – eddig bírtam. Most már aztán elég. Fejemet felemelem, egyenesen a szemébe nézek, alig látok az arcomon lecsorduló könnyek miatt, de azért még megmondom neki, amit szeretnék. Látom rajta, hogy tényleg nem érti, miért sírok. Hát, puppysaurom, most felvilágosítalak.

-Jonghyun. Kérlek, most hagyj magamra, időre van szükségem. Lehet, hogy te ezt nem érted meg, mert még sosem voltál szerelmes, sosem mondták még a szemedbe, hogy nem úgy szeretnek viszont, ahogy te szeretted volna. Még nem csalódtál egyszer sem szerelmedben, mert nem volt még. Én viszont hatalmasat csalódtam a szerelmemben, és szeretném kisírni magam, szeretném kiadni a fölösleges feszültséget. Remélem megérted – végleg kitoltam a szobából és már csuktam is be az ajtót, de még kiszóltam egy utolsót – Ja, és kérlek, vágd össze azokat az epreket. Már kértem egyszer. Köszi. – és az ajtók bezárultak.  Határtalan szomorúság és bánat szállt a szívemre. Az a fiú, aki után már hat éve epekedem, akiért mindent megtennék, aki számomra a saját életemnél is fontosabb, nem szeret viszont. Úgy érzem, ebbe a fájdalomba fogok beleőrülni. A szobában lévő néma csendet a zokogásom tölti be, majd beugrik egy ötlet. Ha a szerelmem úgysem teljesedhet be, akkor nincs rá szükségem. Akkor semmire sincs már szükségem. Úgy döntöttem, végzek nyomorult életemmel. Tudom, hogy Jonghyun tart magánál nyugtatókat, mert gyakran küzd álmatlansággal. Ha megtalálom azokat a tablettákat, és sokat veszek be belőlük, akkor a halál biztos. Már csak meg kéne találnom abban a hatalmas kupiban, amit Jonghyun rendnek nevez. Mindig mondom neki, hogy tartson rendet, hogy mindig mindent a megfelelő helyre tegyen vissza, de szavaim mindig süket fülekre találnak. Ő általában a szekrényéből szokta elővenni azt a kis csomagot, tehát valahol itt kell lennie. Könnyeim még mindig hullnak, miközben eszeveszett gyorsasággal dobálok ki minden vacak holmit, mert nekem csak egy dolog kell. Azok a tabletták. Épp egy alsógatyát emeltem ki a polcáról, amiről nem szeretném tudni, hogyan is került oda, amikor hallom, hogy megcsörren valami. Ott gurul a doboz, ami kis mértékben altat, de nagy mértékben örökké álomra hajthatom a fejem. Kezembe veszem, kiveszek a minibárból egy üveg vizet, majd leülök az ablak elé. Halálom előtt látni szeretném még, mennyire boldogok az emberek, ha már én nem lehetek az. Kiöntök a kezembe egy jó maroknyi pirulát, majd még egy utolsót tekintek az üvegre és a vizemet is kibontom. Akkor háromra beveszem: egy, kettő, három. Érzem, ahogy a torkomban elindul lefele a doboz tartalma, és szédelegni kezdek. Hallom, ahogy valaki hatalmas erővel dörömböl az ajtón és egy hangot is hallok, ami a nevemen szólít. Mikor az ajtó kicsapódik, én már annyira homályosan látok, hogy nem tudom, ki az, aki rám talált. De nem szeretném, hogy megmentsen. Még egy pillanatig fényt látok magam körül, majd minden elsötétül.

1 megjegyzés: