Az elveszett bongbongie

– Jóéjt, Seoul! Még találkozunk! – köszönt el S.Coups a fanjainktól, majd mind a tizenhárman egységesen meghajoltunk. A fények kialudtak, csöndes, békés zene szólt, a rajongók pedig lassan elindultak a kijárat felé. Mi is hasonlóan viselkedtünk. Bár fáradtan, de boldogan indultunk el az öltözőink felé. Útközben még lepacsiztunk pár staffossal, megköszöntük a kemény munkájukat, míg végül betaláltunk a ruhákkal teli szobába. Mindenki szorgosan tette a dolgát, hisz ki voltunk már merülve, pihenni akartunk. Főleg a kis Channie, ő már szinte aludt a székében. Csak Jeonghan keze érintése keltette fel elszenderüléséből. Az álomszuszék pislogott párat, bágyadtan felállt, majd a többiekkel együtt kivonult a teremből. Én léptem ki utoljára. Még egyszer körülnéztem, hogy nem–e maradt ott még egy alvó tag valahol. Nehéz az ember dolga, ha tizenkét emberre kell odafigyelnie nonstop.

– Indulhatunk. Mindenki készen van – jelentette ki S.Coups a sofőrünknek, amikor már én is beszálltam Wonwoo mellé. Az autóban körülnéztem, láttam, ahogy Dino teljesen kikapcsolt, már Jeonghan vállán szundikált. DK és Seungkwan is édesen szuszogtak, majdhogy nem összenyomva a középre került Woozit, aki próbált épp zenét hallgatni. S.Coups és Vernon halkan beszélgettek a mai fellépésről, Mingyu helyenként közbeszólt, ám végül ő is elaludt. Egyedül csak a pánikoló Minghao volt ébren, és az őt nyugtatgató Jun.

– Mi történt? – böktem feléjük fejemmel, mire csak egy reszkető pillantást kaptam válaszul.

– A bong... A bong bongiem... Ott hagytam a bong bongiem! – kiáltott fel, minek hatására az alvó társaság egy emberként mordult fel, majd szunyókált tovább.

– Mingie! Holnap elhozza a menedzserünk a többi cuccunkkal együtt. Ne aggódj – próbálta Jun nyugtatni a kétségbe esett kínait, de nem járt sikerrel.

– Ti menjetek csak haza, pihenjetek le, én meg vissza megyek vele. Aztán majd hazamegyünk – mosolyogtam az ébren levő tagokra. The8 lelkesen, ám könnyben csillogó szemekkel nézett rám. Imádja azt a kis kabalát. Még az egyik legelső fanmeetingen kapta egy lelkes rajongótól. Hozzátette, hogy ez a bong bongie fog majd neki és a csapatnak is szerencsét hozni a továbbiakban. Azóta is állandóan magánál hordja, bárhova megyünk. Már mi is egy szerencse kabalaként tekintünk rá, a fandomunk jelképévé is vált.

– Rendben van, menjetek. Majd utánatok küldök valakit, aki majd hazahoz. Vigyázzatok magatokra – intett óvra S.Coups.

– Emlékszel, hogy hol hagytad? – kérdeztem rá, amikor már majdnem ott voltunk az épületnél Minghaoval.

– Azt hiszem – vakargatta a tarkóját – Legutóbb talán akkor láttam, amikor öltöztünk, én meg félretettem, hogy biztosan megtaláljam később. De mivel túl fáradt voltam, így teljesen kiment a fejemből az kis bong bongiem, és most biztos valahol szomorúan fekszik, magányos, egyedül hagytam. Egy szétszórt alak vagyok – láttam, ahogy a szemében apró könnycseppek csillannak meg, de még tartja magát. Ó, szegénykém.

– Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk találni. Menj, nézz körül az asztalodnál, én addig itt keresgélek kicsit – bíztató mosolyt küldtem felé, ő pedig harcra készen megindult az említett hely felé.

Pár perc néma keresgélés után hátra pillantottam, mert zajt hallottam. Miután megfordultam, csak annyit láttam, hogy kidőlt egy nagy kupac ruha, alattuk meg mozgott valami. Vagyis gondolom valaki.

– Minghao, minden rendben? – kuncogtam magamban. De amikor kidugta fejét a rengeteg rongy közül, azonnal befejeztem a nevetést.

– Nincs meg, Joshua! Egyszerűen sehol sem találom! – sírva nézett rám, kezeivel csapkodva. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek.

– Naa, ne sírj – oda futottam hozzá, leguggoltam elé, majd kezemmel letöröltem kibuggyanó könnyeit.

– De annyira bánt, hogy elveszítettem! Mégis csak egy fantól kapott ajándék volt...

Magam sem tudom, miért, milyen indítékból, de szorosan magamhoz vontam. Ezzel együtt csókot nyomtam a nyakára. A síró hang azonnal elmúlt, csak a halk szipogást lehetett hallani. Elemeltem a fejem nyakhajlatától, és rájöttem, miért tettem ezt. Ahogy itt ült előttem, a ruhakupac kellős közepén, ahogy a nagy, könnyben ázott szemeivel néz rám, ahogy ajkai vörös árnyalatba váltottak a sírás miatt, egyszerűen gyönyörű volt, még így is. Nem tudtam betelni a látványával. Úgy éreztem, ha elengedem ezt a törékeny testet, azonnal eltűnik minden, és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt.  Egy édes álom.

– Joshua... – hozott vissza az életbe Minghao gyönyörű hangja. – Miért...?

Továbbra sem mondtam semmit, csak néztem a barna, sötét szemekbe. Nem véletlenül mondják, hogy a szem a lélek tükre. Csillogtak, egyértelműen csillogtak, arra buzdítva, hogy tabut szegjek. Egy tabut, amit még a debütálásunkat követően tettem meg. Hisz ez a fiú már akkor is magával ragadott. Most is tisztán emlékszem arra a napra, amikor jobban elhúzódott a zuhanyzásom az átlagosnál, este volt már, a többiek is pihenőre hajtották a fejüket. Kivéve egy tagot. Minghao a nappaliba ült, az ablaknál, ahol csak a hold világított be. Azoknál az apró holdsugaraknál lapozgatta a koreai könyveket, amelyekből szorgosan tanult. Néha–néha lefirkantott pár mondatot a füzetébe, hogy azt majd később átolvasva hasznosítani tudja.

Abban a pillanatban éreztem, ahogy a mellkasom erősen összehúzódik, amitől meg is ijedtem egy pillanatra. De mikor jobban odafigyeltem, rájöttem, mégis mi ez az érzés. Minghao teljesen lénye magával ragadott. Azt is kimondhatom, hogy fülig szerelmes lettem abba a fiúba, aki azon az estén akkora odaadással tanult, mint még soha, senki.

Kezeim óvatosan rávezettem a velem szemben ülő, még mindig értetlen fejjel néző srác arcára. Úgy döntöttem, hogy most vagy soha alapon, de megteszem, amire évek óta készülök. Ajkaim ösztönből megnyaltam, közeledve felé. Ő pedig nem ellenkezett.

Ajkai édesek voltak, mint az eper. Puhák, mint egy vattacukor. És észveszejtően melegek. Visszacsókolt, amitől szívem több ütemet is kihagyott, hogy utána kétszer olyan gyorsan dobogjon. Ugyan csókjai félénkek voltak és aprók, de hamar sikerült beleszoknia a tempóba. Nyelvem hegyét végigvezettem ajkai között, mire a várt hatás jött. Ajkai szétnyíltak, várva, hogy bejárjam az ott rejlő terepet. Ezt, valljuk be, készségesen tettem meg. Ízlelőszerveink nem csatáztak, még csak nem is harcoltak egymással a dominanciáért. Ez egy romantikus, szerelemmel teli francia csók volt. Minghao kezei gyengéden kúsztak fel nyakamra, majd hajamba, amitől képes lettem volna megőrülni, de nem szabad. Nem szeretném az első alkalmat egy ilyen helyen. Levegő hiányában el kellett válnunk, bár ő azonnal az ajkaim után kapott. Hm, kis heves.

– Minghao... – suttogtam a szájába, amikor hátrébb ült. – El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek, de ezt nem szabad itt. Nem engedi az úriember énem.

– Ehh. Hong Jisoo, az én úriemberem – kuncogott fel, majd szorosan átkarolt.

– Bár lehet, azok után, amit mondani fogok, kevésbé leszek úriember a szemedben – kezdtem el kínosan vakargatni a nyakam.

– Mit tettél? – nézett rám gyilkos szemekkel.
– A bongbongie–ról lenne itt szó... Tudod, nem tűnt el... Vagyis eltűnt, de tudom, hogy hol van.

– Mi? Akkor miért nem ezzel kezdted?  – hirtelen ezer wattos mosoly jelent meg az arcán. – Mutasd, menjünk el érte, és mehetünk is haza.

Azonnal kipattant a ruhás kupac közül, ahol eddig csücsült. Én is mellé sétáltam, átkaroltam derekát, és egy nagy cuppanósat nyomtam az arcára.

– Ígérd meg, hogy nem fogsz megutálni.

– Jaj, te buta, sosem lennék erre képes – nevetett továbbra is. – Na de mutasd, hol van a kis kabalám?

Benyúltam a nadrágom hátsó zsebébe, és az ő kezébe nyomtam, mire picit lefagyott.

– Joshua...

– Igen?

– Te el merted lopni a bongbongiem? Ráadásul még rejtegetted is tőlem? A mai világban az isteni teremtmények sem olyanok, mint lenniük kéne.

– Szent a béke? – nyújtottam felé a kisujjam, aranyosan mosolyogva.

– Bár rád haragudni nem vagyok képes, de ettől függetlenül nagy büntetésben lesz részed.

– Oh, Xu Minghao, el sem tudod képzelni, mennyire szeretném – vigyorogtam rá perverz fejjel.

– Istenem, mikor azt kértem tőled, hogy egy angyalt küldj a bongbongiem megtalálására, nem Luciferre gondoltam!

Ezen csak egy jót röhögtünk, miközben végre elindultunk haza. Kézen fogva az én egyetlen szerelmemmel.