Te vagy a mindenem [5.rész] "Éhes vagyok, hyung!"

Sziasztok, itt is van a TVAM új része. Jó olvasást c:
Páros: JongKey, YeWook
Figyelmeztetés: +18, trágár szavak előfordulhatnak

*Key POV*

Bejött a szobába egy kb akkora fiú, mint én, és egy bögre volt a kezében, valami ismeretlen dologgal megtöltve. Először rám nézett, majd a másik két tagra.

-Szia – nézett végül megint rám – Ryeowook vagyok. Örülök, hogy felébredtél.

Ez a srác olyan édesen mosolyog. Tuti homár, csak rá kell nézni. Na jó, nem mintha nekem nem lenne közöm a melegekhez, elvégre egy két lábon járó kályha vagyok, így már messziről kiszúrom, hogy ki a meleg. Na és ahogy itt körbenézek, mindenki az. Bár a hidrogénezett fejűről nem tudom nagyon megállapítani. De valami húz hozzá, mintha a vérem azt sugallná, hogy lépjek oda elé, és boruljak térdre. Tiszta hülyeség. De most térjünk rá a lényegre. Mit keresek én itt, és miért vagyok még mindig felcsüngetve kezeimnél fogva?

-Kaphatnék válaszokat? – tettem fel csendesen a kérdést. Bár nem akartam ennyire csendes lenni, a hangok nehezen képződtek a torkomban.

-Idővel mindenre fény derül, kis lény – mért végig görbe tekintettel a fehér talpas srác, vagyis Yesung. Miért érzem úgy, hogy nagyon nem bírja a búrámat?

-Ne hívd lénynek, YeYe, ő is élő szervezet – na köszönöm, szöszi, ez tényleg jobban tetszik, mint a lény.

-Srácok, magyarázzatok el neki mindent. Én addig ezt itt hagyom biztonság esetére – letette a bögrét az ágyam mellett lévő kis asztalszerű valamire, majd kilépett a helyiségből, bezárva maga után az ajtót.

-Yesung, ugyanaz a kérdésem, mint az elején. Miért van kiláncolva és miért hozott Wookie macskagyökér teát? Ide érzem a szagát.

-Azért, Jonghyun, mert a kispajtásod majdnem szétszedte ezt a szobát, és át akart jönni a vasajtón. Tehát megvolt az okom rá – meghökkenten hallgattam, hogy mit magyaráz a fiú, és teljesen leblokkoltam. Én, akinek annyi ereje sincs, mint egy kismacskának, én csináltam azt a horpadást azon a kurva nagy vasajtón? Kicsit hangosan nevettem fel, mert mind a ketten rám szegezték tekintetüket.

-Mi olyan vicces? – szólt hozzám flegmán az egyre unszimpatikusabb személy. Komolyan, miért utál ennyire? Ártottam én neki valamit, vagy mi van?

-Csak hihetetlen, hogy rólam beszéltek. Én nem vagyok ennyire erős – osztottam meg gondolataimat velük.

-Hát, nem is te vagy a nagyon erős. Hanem a másik éned.

Kitört belőlem a hangos nevetés. Mégis mit hadovál itt össze vissza ez az eszement idióta? Másik én? Netalán túl sokat ittam volna, és azért vagyok most itt? Vagy csak nagyon erősen bevertem a fejemet? Poénos ez az egész, de nagyon.

-Figyelj – lépett közelebb a szöszi, azaz Jonghyun, ha jól jegyeztem meg a nevét – Kérlek nézd el a barátom gorombaságát – bökte könyökkel oldalba Yesungot, majd folytatta – Amit mondott, azt arra értette, hogy most már nem ember vagy. Pontosabban nem teljesen. Tudod, lehet, hogy mi is tök átlagos srácoknak nézünk ki, de ami az igazságot illeti, nem.

-Nem értem, miről beszélsz szöszi. Mégis hogy ne lennék ember? Nézd, lábaim megvannak, kezeim is, már amennyire érzem őket. A szívem még dobog, mivel még jut elég vér az agyamba, hogy felfogjam, miről hadováltok. Szóval, most már tényleg jó volna, ha valaki leláncolna innen, mert nagyon elzsibbadtak a csuklóim.

-Yesung, kérem a kulcsot – nyújtotta tenyerét a másik felé, aki csak pislogott párat, majd szóra nyitotta ajkait.

-Na álljon meg a menet. Azt a fenevadat én le nem engedem a láncról. Nincs az a pénz. Nem hagyhatom, hogy valami olyan, mint ez, elszabaduljon.

-Khm – hívtam fel magamra a figyelmet – Nevem is van, megköszönném, ha nem azzal titulálnál, hogy „ez” meg „lény”.

-Óhh, én kérek elnézést,Mr.Idegen. Megmondanád, mi a neved? – dramatizálta túl a dolgot a srác. Na de kérem szépen, kezd felmenni bennem a pumpa.

-Kibum. Kim Kibum, bár a Key jobban tetszik.

-Key? Mint kulcs? – kérdezett vissza a szöszi.

-Nem bazdmeg, kéj, mint élvezkedési szakszó – na jó, vele nem szeretnék paraszt lenni. – Bocsi, csak picit ideges vagyok, igen, Key vagyok, mint kulcs.

-Ahh, semmi gond.. megértem, hogy ideges vagy, na és most, hogy emberségesen beszélgetünk, szeretném ha megértenéd. Az előbb igazat mondtam. Nem vagy teljesen ember. Ahogy mi sem. Olyan személy vagy, mint az előbbi fiú. Ryeowook is újszülött volt.

-Mint minden normális ember – kuncogtam el magam – Hol itt a nem emberi? Talán engem gyakrabban kellett pelusozni? – kuncogtam tovább.

-Nem. Félvámpír vagy – na, itt kitört belőlem a röhögés. Már a könnyem is folyt, de amikor kinyitottam a szemem, és láttam, hogy még mindig teljesen komolyan néznek rám, nyeltem egy hatalmasat. Jonghyun közelebb jött, majd kinyitotta száját, így teljes premier plánban láthattam, hogy hogyan jönnek elő, majd tűnnek el a hegyes metszőfogak.

-Ez valami vicc, ugye? – kezdtem pánikba esni. 

Ez a csávóka tuti csak valami hókusz pókusz. Normális ember nem képes erre. De vámpírok meg nem léteznek. Nem értek semmit.

-Key – nézett bele Jonghyun mélyen a szemeimbe, amitől különös bizsergés járta át a testem – Én vámpír vagyok, ez az alak mögöttem szintén vámpír, és az a fiú, akit az előbb láttál, ő is vámpír. Csak éppen félvámpír. Yesung tisztavérű, ahogyan én is, mint kiderült. Tudom, ez most nagyon zavaros neked, de kérlek, próbálj meg komolyan venni. Minden szavam igaz.

A pupillája összeszűkült, majd szemszíne átváltott vörössé. Engem pedig kirázott a hideg, és még valami. Az éhség.

-Jonghyun.. – ejtettem ki a nevét. Olyan gördülékenyen és egyszerűen ment az egész – Éhes vagyok.

-Na tessék, máris nekünk kell kaját szolgáltatni – ez a srác nagyon zsörtölődős kedvében van, vagy csak én váltom ezt ki belőle.

-Yesung, kérlek nyugodj meg. Majd én megetetem. Te is csináltad ezt Ryeowookkal, nem lehet olyan nehéz – a szöszi hátra fordult, majd motyogott valamit társának, de én azt már nem értettem. Óh, üdv újra itt, te sötétség.

Mikor újra kinyitottam a szemeim, már nem voltam kikötözve, kényelmesen feküdtem, mellettem a kisasztalon egy levél állt. Pontosabban egy kis üzenet:

*Ha felébredtél, akkor jelezd, kérlek. Gondolj csak nagyon erősen az én arcomra, és suttogd a nevem. Ott leszek, ígérem.

Jonghyun*

Fúj, mint valami rossz szerelmes levél. Viszont én még mindig éhes vagyok, szóval akkor ki is próbálom, amit tanácsolt. Csak egyszerűen gondoljak az arcára? Arra az édes pisze orra, a kunkorodó ajkakra, és a hatalmas kiskutya szemekre. Nem lesz nehéz dolgom.

-Jonghyun.. – kezdtem suttogni – Gyere ide, Jonghyun – lehunytam szemeim, és mire újból pislogtam, ő már ott volt.

-Ezt hogy csináltad?

-Mondtam, vámpír vagyok – húzta féloldalas mosolyra ajkait, amitől még imádnivalóbbnak tűnt.

-Minden vámpír oda tud hívni így magához? – érdeklődő kedvemben vagyok, úgy tűnik.

-Hmm, hát nem minden. Csak te – fejét oldalra billentette – Azért – hajolt közel az arcomhoz – Mert közted és köztem szoros a kötelék.

Teljesen elpirultam, túl közel volt hozzám.Éreztem az illatát, és ó én drága istenem. Ez mennyei.

-E-ezt hogy érted? – na remek, már dadogok is. Jó, hogy nincs kiírva a homlokomra: Buzi vagyok, beindultam, gyere és fektess meg.

-Semmire sem emlékszel azelőttről, hogy ide kerültél volna? – nemre intettem fejem – Egy sötét sikátornál találtalak meg, nagyon kevés véred volt. Azonnal felkaptalak, és rohantam idáig. Yesung a régi barátom, ő megért engem, és segít bármiben. Ezért is fordultam hozzá. Mivel nem ébredtél fel, így tudtam, vérre van szükséged. Vámpír vagyok, tehát a véremnek gyógyító hatása is van. Már ha a szervezet befogadja az idegen sejteket. De te nem mondtál nemet, így épségben felépültél. Újjászülettél egy félvámpír képében, mint tanuló. És én pedig mester lettem – úgy mesélte el nekem ezt a sztorit, mint egy esti mesét. Én pedig csak pislogtam. Nem emlékeztem semmire. Sem arra, hogy hogyan kerültem a sikátorba, sem arra, hogy miért volt kevés vérem. Most pedig itt fekszem egy ágyban, ül mellettem egy fiú, aki vámpír, és most mondta el, hogy miatta lettem én is vérszívó. De ugyanakkor az ő érdeme, hogy most nem alulról szagolom az ibolyát, hanem élek. Mondjuk rá. Nem tudom, hogy szeretnem kéne, vagy utálni ezt a fiút. Amikor ránézek, érzem a köteléket, ami köztünk van. Ez hihetetlen.

-Most akkor engedelmeskednem kéne neked? – elkuncogtam magam a helyzet lehetetlenségén.

-Dehogyis, nem hajcsár vagyok. Csak kötődöm hozzád. És szeretnék jó mester lenni. Ehhez pedig a te segítséged is kell.

-Állok rendelkezésére, Mr.Vámpír – kuncogtam továbbra is. Nevetgélésünkbe a gyomrom szólt bele. Óh, ja tényleg.

-Jjong.. Még mindig meg kéne etetni.. – néztem az én mesteremre, majd ismét hangos nevetésben törtem ki.